Nacionalizmus. Izmus?*

Miért nincs a nacionalizmusnak John Locke-ja, Edmund Burke-je vagy Karl Marx-a? Ki(k) a nacionalizmus szellemi atyái? Melyik politikai filozófus tekinti magát a nacionalizmus képviselőjének, nacionalista gondolkodónak? A nacionalizmussal foglakozó elméleti megközelítések képviselőiről általánosságban elmondható, hogy nem viseltetnek rokonszenvvel a nacionalizmus iránt. Milyen az a politikai ideológia, amelynek nem tudjuk lokalizálni képviselőit? Ismeretesek nacionalista politikusok, gondolkodók -- legalábbis akiket annak tartanak, ám gondolataik összessége nem tekinthető koherens eszmerendszernek, ami egy ideológia alapvető kritériuma lenne.[1]

Az előbbi kérdésekre a válasz minden bizonnyal abban rejlik, hogy a nacionalizmus a fogalom klasszikus értelmében nem ideológia. Értelmezhető ugyan politikai ideológiaként is, ám elsősorban mobilizációs funkciója, semmint komplex eszmerendszere miatt. A többi univerzalista ideológiával ellentétben a nacionalizmus, per definitionem, partikularista. Univerzális értéknek tekinti a nemzetet, nemzet-központú a szemlélete, de a "nacionalista" szerzők, politikusok gondolkodásának középpontjában mindig csak egy adott nemzet áll, a sajátjuk. A "nacionalisták" kulturálisan kötött nemzeti értékekben hisznek, saját nemzetük felemelkedését, érdekeit tartják szem előtt, emellett azonban elfogadják más nemzetek ilyen igényét is, bár legkevésbé természetesen azokét, amelyekkel konfliktusban állnak, így jellemzően a szomszédos nemzetekét.

A nacionalizmus kialakulásának egyik legjelentősebb szerzője, Benedict Anderson elveti azt a felfogást, amely a nacionalizmust a liberalizmushoz, a szocializmushoz, vagy a konzervativizmushoz hasonló ideológiaként értelmezi. Állítása szerint "a nacionalizmust úgy lehet és kell megérteni, hogy nem a tudatosan vallott politikai ideológiákkal állítjuk egy sorba, hanem azokkal a nagy kulturális rendszerekkel, amelyek megelőzték, és amelyekből -- és amelyek ellenében -- létrejött."[2] Hasonlóan vélekedik Anthony D. Smith is: "a nemzetek kialakulása és az etnikai nacionalizmusok megjelenése inkább valamiféle 'pótvallás', semmint valamilyen politikai ideológia intézményesülésének tűnik, s éppen ezért sokkal tartósabb és hatásosabb is, mint gondolnánk."[3] A konzervativizmust, a liberalizmust, a szocializmust nem azonosíthatjuk társadalmi folyamatokkal, ellenben a nacionalizmus elsősorban ebben az értelemben használható.

Amiért a nacionalizmust sokan mégis ideológiaként tekintik, arra John Breuilly szolgál magyarázattal: "A nacionalizmus vonzereje abban állt, hogy látszólag egyszerű és konkrét választ adott arra a kérdésre, milyen legyen az állam és a társadalom, a politika és a kultúra viszonya egymáshoz."[4] Ám ettől még nem válik a nacionalizmus ideológiává, csupán ideológiaként funkcionálhat. Itt azonban nem az a fontos, hogy ideológiának tekinthető-e vagy mennyiben használják annak, hanem az, hogy az ideologikus használata nem érthető, ha nem látjuk a nacionalizmus kialakulásának jellegét, illetve az, hogy célszerűbb dinamikus folyamatként mint statikusan értelmezni.  Mann olyan ideológiának határozza meg a nacionalizmust, "amely valamely (valós vagy konstruált) etnikai csoport erkölcsi, kulturális és politikai elsőbbségét hirdeti,"[5] ennek ellenére elemzését végig a társadalom homogenizációjának folyamatának elemzésére építi.

A mai társadalmak, államok nemzeti alapon szerveződnek. Mi okozta ezt a változást? Miért állítja Ernest Gellner, hogy a modern ember nacionalista?[6] Miért állítja Anthony D. Smith, hogy a modern világ már elképzelhetetlen és érthetetlen nemzetek és nacionalizmus nélkül?

Megjegyzendő, hogy a nacionalizmust a fogalom semleges értelmében kell használni. A nacionalizmus a mindennapi szóhasználatban, a sajtóban, de nem ritkán komoly kutatók értelmezésében[7] is egyértelműen negatív konnotációt kap, és lényegében a nacionalizmus (vagy a neki tulajdonított) következményeit látja csupán. E megközelítés jogossága nem tagadható -- hisz milliókban számolhatjuk a nacionalizmus következményei hallottjainak számát -- viszont ez a leegyszerűsítő, általános jellegű megközelítés végzetesen félrevezeti a nacionalizmus megértését. Az elemző számára csak a fogalom értéksemleges használata megengedhető, és csak ily módon van esélyünk a nemzet jelenségének, a nacionalizmus megértésére.

*

A szakirodalom által használt fogalmak -- nemzet, nemzeti kisebbség, etnikai csoport, nemzeti közösség, nép -- igen gyakran összemosódnak, felcserélődnek.[8] A terminológiai problémák részben az egyes szerzők felfogásbeli különbségeire vezethetők vissza, részben azonban a pontos meghatározás megalkotásának nehézségeit mutatják. Daniele Conversi megfogalmazásában: "a nacionalizmus egyszerre határok fenntartása és teremtése, tehát egyfajta definíciós folyamat. A nemzet és nacionalizmus általánosan elfogadott meghatározásának hiánya abból adódik, hogy maga a nemzet az egyben a definíció eszköze is."[9]

John Hutchinson és Anthony D. Smith lényegi kérdésre hívják fel a figyelmünket: "a nemzetek és a nacionalizmus tanulmányozásának legfőbb nehézsége abban áll, hogy nem sikerül egy megfelelő és mindenki által elfogadott meghatározást találni a kulcsfogalmak, a nemzet és nacionalizmus számára."[10] A nacionalizmus meghatározására vonatkozóan Michael Hechter is fontos dologra figyelmeztet: "A nacionalizmus megfelelő meghatározásának magába kell foglalnia valamennyi különböző történeti fejlődéstípust, képesnek kellene lennie, hogy felölelje a nacionalizmus liberális és antiliberális változatait egyaránt. Ugyanakkor ki kell zárnia azokat a jelenségeket, amelyek nem jellemzőek a nacionalizmusra. Bármilyen, a magyarázatot segítő meghatározásnak ezért analitikus, nem normatív alapokon kell nyugodnia."[11] Ernest Gellner a nacionalizmust olyan politikai elvként határozza meg, amelynek, fő törekvése, hogy az állam és a nemzet határai egybeessenek.[12] Ezzel rokon Hechter definiciója is: "... helyesebb, ha a nacionalizmust olyan kollektív cselekvésként határozzuk meg, amely arra irányul, hogy a nemzet és a kormányzati egység határait megfeleltesse egymásnak."[13] Anthony D. Smith megfogalmazása szerint: "A nacionalizmust a létező vagy potenciális 'nemzet' autonómiájának, egységének és identitásának kialakítására és fenntartására irányuló ideológiai mozgalomként határozhatjuk meg."[14] Miroslav Hroch szerint, aki a nem domináns etnikai csoportok nemzetté válásának folyamatát elemzi, a nacionalizmus az a szemléletmód, mely abszolút elsőbbséget ad a nemzet értékeinek minden más értékkel és érdekkel szemben (kiemelés az eredetiben -- KZ).[15]

A nacionalizmus fogalmának sokféle értelmezésével találkozunk mind a szakirodalomban, mind a hétköznapi szóhasználatban.[16] Anthony D. Smith négyféle értelmezést különböztet meg, annak függvényében, hogy a fogalmat milyen értelemben használják a különböző szerzők. Így a nacionalizmus jelölheti a nemzetek kialakulásának általános folyamatát, a nemzeti érzést, a nemzeti státus eléréséért vagy fenntartásáért folyó küzdelemet, és lehet ideológia is.[17] Michael Hechter a célok alapján szintén négyféle nacionalizmust különböztet meg: az államépítő nacionalizmust, a perifériák nacionalizmusát, az irredentát, és végül az egyesítő nacionalizmust.[18] Rogers Brubaker pedig a nacionalizmus képviselője alapján határozott meg típusokat, így a nemzetállami nacionalizmust, a nemzeti kisebbségek nacionalizmusát és az anyaországi nacionalizmust.[19] John Breuilly felsorolásában a nacionalizmus jelentheti "értelmiségiek érveit, azt a módot, ahogyan az emberek éreznek és beszélnek, vonatkozhat politikai mozgalmakra és szervezetekre, állami politikára és sok minden másra."[20] Schöpflin György is rámutat, hogy többféle jelentéssel bír a nacionalizmus szó, így lehet a modern állam legitimációs ideológiája, nemzeti érzés, nemzeti identitás, illetve eszme, kifejezés, gondolat, mozgalom vagy kölcsönhatás leírására szolgáló fogalom.[21]

Látjuk, hogy a nacionalizmus különböző értelmezései között szerepel az ideológia is, ám igen ritkák, azok a megközelítések, amelyek a nacionalizmust kizárólag vagy elsősorban ideológiának tekintik.

Ám a nacionalizmus meghatározása, tipológiák felállítása nem vezet messzire a jelenség megértésében. Az idézett szerzők mind elméleti magyarázattal szolgálnak a nacionalizmus létrejöttéről és intézményesüléséről. Enélkül semmit sem tudunk kezdeni a nacionalizmus és a nemzet meghatározásaival. A modern korban végbement nagy társadalmi átalakulás következményeként létrejött új társadalmi szerveződési, intézményesülési, legitimációs formák értelmezése nélkül, az utóbbi két évszázad nacionalizmusát sem érthetjük meg. Minden komolyan vehető nacionalizmuselmélet a modern társadalmi átalakuláshoz köti a nacionalizmus és nemzet létrejöttét. Az elméletek struktúrája a következőféleképpen néz ki: kiindulópontként adott egy társadalom, amelyben nincsenek nemzetek és nem beszélhetünk nacionalizmusról, egy későbbi időpontban pedig mindezek már meghatározók az illető társadalom számára. A modern kánonhoz sorolható szerzők szerint éppen a két társadalomi állapot közötti átmenetben alakul ki a nacionalizmus, amely megteremti, létrehozza a nemzetet.

*

A 18. században a nemzeti gondolat már jelen volt, a fogalom mai értelmében azonban még nem beszélhetünk nemzetekről. Az akkori társadalmak elsősorban a dinasztikus elv, a vallási hovatartozás, a rendi-jogi státus alapján tagolódtak. A nacionalizmus a 18-19. századi nagy társadalmi átalakulások eredményeként jött létre. A modernizáció, iparosodás, kapitalizmus, szekularizáció, stb. oly mértékű társadalmi változásokat indukáltak, amelyek fellazították a korábbi legitimációs elveket, átalakították a lakosság lojalitását, megkérdőjelezték a régi hierarchiákat, és új társadalmi kohéziós erőt kívántak. Az így kialakult űrt töltötte be a nacionalizmus, a nemzeti elv. Gellner, akinek a nevéhez fűződik az első nacionalizmuselmélet[22] a társadalmi átalakulással magyarázta a nacionalizmus létrejöttét, szemben az addigi eszmetörténeti megközelítésekkel.[23] A korábbi felfogásokat csak bizonyos megszorításokkal nevezhetjük elméleteknek, annak ellenére, hogy máig is időszerű kérdéseket vetettek fel.[24]

Gellner[25] az iparosodással, Hobsbawm[26] a tőkepiacok kialakulásával kapcsolja össze, Anderson[27] nyomda-kapitalizmusról beszél, mások, így Breuilly,[28] Mann,[29] Hechter[30] a modern állam létrejöttével hozzák összefüggésbe. Ezek a szerzők, mint látható, más-más tényező szerepét hangsúlyozzák elsősorban. Abban azonban megegyezik az álláspontjuk, hogy a nacionalizmust az említett társadalmi változások hozták létre, és osztják Gellner álláspontját, aki elsőként szögezte le, hogy a nacionalizmus nem logikai, hanem szociológiai szükségszerűség volt. Leegyszerűsítve, a modern társadalomnak szüksége volt képzett, egymással kommunikálni képes munkaerőre; ez kívánta meg a társadalom homogenizációját, és ez az a folyamat, amit nacionalizmusnak nevezünk. E megközelítéseknek a lényegéhez tartozik az is, hogy nem feltételezik a nemzet létét a nacionalizmust megelőző korban, és irrelevánsnak tartják etnikai csoportokról beszélni a modern kor előtti időszakban.

A nacionalizmus létrejötte, majd a nacionalizmus államideológiává alakulása egyrészt nemzeti szempontból egyneműsítette a társadalmakat, másrészt pedig azt eredményezte, hogy az egyneműsítésnek ellenállók más nemzeti alapon szervezzék meg társadalmukat és önálló államiságra törekedjenek. Ennek a folyamatnak a következménye, hogy a 19. század második fele óta minden többségi vagy kisebbségi társadalom nemzeti terminológiában határozza meg magát. A nacionalizmus államideológiává válását nemzetépítésnek nevezzük. A nemzetépítés célja nemzetiesíteni a kultúrát, az államigazgatást, az oktatást stb. A nacionalizmus tehát az a folyamat, amely nemzeti alapon intézményesíti a társadalmakat (többségit és kisebbségit egyaránt). A nemzetet központi értéknek tekinti, valamint államiságra vagy legalább autonómiára törekszik. Ez gyakorlatilag az összes európai nemzetre és nemzeti kisebbségre érvényes. A 18-19. században létrejövő nacionalizmus egyik eredménye, hogy a társadalmak a korábbi dinasztikus, vallási alapon való szerveződés helyett immár nemzeti alapon szerveződtek. A mai modern állam nemzeti állam. A modern állam nemzeti alapon (is) legitimálódik, nemzeti lojalitást alakított ki, valamint az állampolgárok közötti szolidaritás egyik legfontosabb összetevője az egy adott politikai és kulturális közösséghez tartozás. Daniele Conversi megfogalmazásában: "A nacionalizmus egyfelől kísérlet az állam irányításának megragadására (a nacionalista ideológia által biztosított legitimitás révén), másfelől küzdelem az állami beavatkozás és terjeszkedés ellen (e legitimitás tagadásával)."[31]

A társadalmi átalakulás eredményeként létrejött nacionalizmus a véletlenszerűséget sorssá, rendeltetéssé változtatta, épp ebben áll a nacionalizmus mágiája.[32]

A nacionalizmus logikája szerint az adott területen -- egy államban -- élőknek kulturálisan (nemzetileg) homogén társadalmat kell alkotniuk. A nemzeti homogenitás tulajdonképpen a nacionalizmus szinonimája, ahogy ez kiderül Gellner, Anderson és Mann tanulmányaiból. A legelterjedtebb felfogás szerint a nemzetállam, a nemzeti elv alapján szerveződő társadalom, a többségi és kisebbségi nacionalizmus -- amelyek mind a mai napig meghatározzák az államok intézményesülését -- a modern kor terméke.

*

Egyes megközelítések azonban -- Anthony D. Smith, John Hutchinson, John Armstrong -- ezt megkérdőjelezik, hangsúlyozván, hogy etnikai, nemzeti alapon szerveződő csoportokról már jóval korábban is beszélhetünk, de az ő nézetük szerint is a modern korban a nemzet minőségi változáson ment át: "a nacionalizmus modern jelenség, de a mítoszok, emlékek, értékrendek, szimbólumok generációkon át öröklődő ősi szövetére támaszkodik. [...] Az identitástudat a kollektív emlékezés erejéből építkezik, és ez már jóval a modern nemzetek kialakulása előtt megjelenik."[33]

A pre-modern (más megnevezéssel: etnoszimbolista) elméletek azt hangsúlyozzák, hogy egyfajta etnikai mag (ethnic core), nemzeti tudat létezett már a modern kort megelőző időszakban, és azok mítoszai és szimbólumrendszere vált meghatározóvá a később létrejövő nemzetek számára: "A nemzeti érzés a közös múlt mítoszaiban és jelképeiben, illetve ezeken keresztül kerül kifejezésre, melyek maguk is hosszabb időszakok folyamán fejlődhettek ki."[34] Az etnoszimbolisták is egyetértenek abban, hogy a modern kor átalakította a korábbi társadalmi szerkezetet, de tagadják azt, hogy csupán a modern korban végbemenő változások eredményezték a nemzetek létrejöttét. A modern megközelítésekkel szembeni fő kritikájuk az, hogy nem tudják kielégítően megmagyarázni, miből is alakult ki a nemzet.

Smith képviseli a legerőteljesebben ezt az álláspontot: "Korunk nemzeteinek és nacionalizmusának jelentőségét és erejét csak annak történeti és szociológiai elemzésével ragadhatjuk meg igazán, hogy a premodern közösségek miképpen járultak hozzá a nemzetek világának kialakulásához."[35] John Armstrong nacionalizmus előtti nemzetekről beszél,[36] míg Smith a nacionalizmust megelőző etnikai közösségekről, "etnikai magról". Valójában meghatározás kérdése, hogy a modern kor előtt beszélhetünk-e nemzetről. Tény, hogy az államok csak a modern korban kezdenek nemzeti alapon intézményesülni, így a modern értelemben vett nemzetről csak ezt követően beszélhetünk.[37] Ezért egyes szerzők csak a 19. század második felétől beszélnek a nemzetről, állítván, hogy csupán akkortól tekinti magát a lakosság jelentős része egy adott nemzethez tartozónak.[38] A másik végletet azok a szerzők képviselik, akik úgy tekintik, hogy a társadalmi csoportok a civilizáció kezdete óta valamiféle etnikai, nemzeti alapon szerveződnek. Ám a nemzet és a nacionalizmus közötti összefüggés ennél bonyolultabb. Hechter helyesen világít rá, hogy a nemzetek puszta létéből nem következik semmi a nacionalizmusra nézve.[39]

*

A nemzettel, nacionalizmussal foglalkozó szakirodalomban mind a mai napig vitatott az is, hogy a nemzet vagy a nacionalizmus a központi fogalom. Óvatosnak kell lenni, ha a nemzeteket tekintjük a központi elemzési kategóriának (és nem a nacionalizmus), amire Rogers Brubaker és Frederik Barth hívja fel a figyelmet. Brubaker módszertanilag közelíti meg a kérdést: "Nem azt kell kérdeznünk 'mi a nemzet', inkább azt, hogy a nemzeti lét, mint politikai és kulturális forma hogyan intézményesül az államokon belül és az államok között? Hogyan működik a nemzet, mint gyakorlati kategória, mint osztályozási séma, mint kognitív keret?"[40] A nemzet, a nacionalizmus fogalmaihoz hasonlóan problematikus az etnikai csoport meghatározása is. Az említett szerzők egyenesen az ilyen csoportok valószerűségét kérdőjelezik meg. Barth az alábbiak szerint érvel:

"Az alapvető fogalmakat igen nehéz kihámozni és használni; s az általunk megérteni kívánt csoportok és mozgalmak tovább nehezítik dolgunkat azzal, hogy ezekről az etnikai csoportokként konstituálódó társadalmi kategóriákról saját reifikációkat alkotnak: elképzelik őket, jellemző vonásokat tulajdonítanak nekik, homogenizálják és esszencializálják őket. Ezeknek a reifikációknak természetesen vannak bizonyos következményei, de semmi esetre sem az, hogy egyszerűen, pusztán az elképzelés erejével létrehozzák ezeket a képzelt közösségeket és tulajdonságokat."[41]

Brubaker ugyanezt támasztja alá:

"Az etnikai csoportokat azonban ezen általános társadalomelméleti trendek ellenére továbbra is entitásokként fogják fel, és szereplőkként állítják színre. A hétköznapi beszéd, a politikai elemzés, még a látszólag konstruktivista tudományos irodalom is "csoportista" terminusokban meséli az etnikai, faji, nemzeti konfliktusokat, amikor etnikai csoportok, fajok és nemzetek küzdelmét írja le. Amikor etnicitásról, és még inkább, amikor etnikai konfliktusról beszélünk, valahogy azon kapjuk magunkat, hogy csaknem automatikusan etnikai csoportokat emlegetünk."[42]

Vita folyik arról, hogy a nemzetre vonatkozóan vajon objektív ismérvek vagy a szubjektív elem a döntő. Az objektív tényezők meghatározó szerepét valló megközelítések egy nemzet jellemzői közé a kultúrát, a nyelvet, a közös történelmet, esetleg a közös vallást sorolják. Azt feltételezik továbbá, hogy ezeknek az objektív kritériumoknak a megléte önmagában generál egy bizonyos nemzeti identitást. A szubjektív megközelítések -- nem tagadván egyes objektív jellemzők meglétének fontosságát -- a nemzethez való tartozás hitét tekintik a legfontosabbnak: nemzetről csak akkor lehet beszélni, ha a hozzá tartozók érzik, vallják is odatartozásukat. A két felfogás vitája áll Ernest Renan klasszikus tanulmányának[43] középpontjában. Ez az írás tekinthető az objektív illetve szubjektív nemzet-meghatározás első megfogalmazásának. A vita -- habár a terminológia megváltozott -- azóta is folyik a különböző tudományágak képviselői között. Renan az Elzász-Lotaringia elcsatolását követő német-francia történész vitához szólt hozzá és az elfoglalt terület lakosságának Franciaországhoz való hozzátartozása mellett érvelt.[44] Ebben a vitában tulajdonképpen elhangzik az összes érv, amely a későbbi értelmezéseket, meghatározási kísérleteket is jellemzi. Friedrich Meinecke,[45] Hans Kohn,[46] John Plamenatz[47] más-más, ám lényegében ugyanarra az alapgondolatra épülő tipológiát ajánlanak. Politikai és kulturális, nyugati és keleti, valamint polgári és etnikai nemzeteket, illetve nacionalizmusokat különböztetnek meg. Alain Dieckhoff a polgári és a kulturális nemzetfelfogásokat a következőféleképp határozza meg: "a polgári nemzetet a polgárok szabad szövetségeként, racionális és önkéntes politikai konstrukcióként jellemezhetjük -- ez a francia nemzetfelfogás alapja, melyet a Felvilágosodás filozófusai alkottak meg, és a Francia Forradalom hívott életre. A kulturális nemzet egy történeti közösség megtestesülése, egy identitásérzés kifejeződése, egy természetes rend megnyilvánulása, amely a német eszmény alapja. Ezt a romantikusok vallottak magukénak, és a Második illetve a Harmadik Birodalomban öltött testet."[48] Ez utóbbi megközelítés etnokulturálisan határozza meg a nemzetet, a közös nyelvre és kultúrára helyezi a hangsúlyt, az előbbi pedig az egy állam területén élőket tekinti egyazon nemzet tagjainak. E röviden ismertetett tipológiák azonban csak a társadalomtudományi kategóriaként valójában igen nehezen megragadható nemzet fogalmának tisztázására törekednek. A kérdés lényegéhez a tipológiák alkotása nem visz közelebb. Az említett nemzetdefiníciók hivatkozási pontjai, előfeltevései különbözőek, esetenként egymást kizáróak.[49]

Minden bizonnyal célszerűbb a nacionalizmust, nacionalizmusokat -- folyamatot, intézményesülést -- elemezni, hisz így érthető meg a társadalmi átalakulás, a különböző -- állami, kisebbségi, anyaországi -- politikák.[50]

*

Az államhoz való tartozás és a nemzethez tartozás két különböző dolog. Az első jogviszonyt fejez ki, és magába foglalja a személyek kötelezettségeit és jogait az állammal szemben és az állam kötelezettségeit az egyénnel szemben. Juan J. Linz az államépítésről és nemzetépítésről írott tanulmányában élesen megkülönbözteti az állam és a nemzet fogalmát. Az államra vonatkozóan megállapítja:

"Az állam határain belül élők közös jogrendnek és szuverén testületnek vannak alávetve, kultúrájukra, nyelvükre, vallásukra vagy az illető szuverén testülettel való szubjektív azonosulásukra való tekintet nélkül. [...] A modern állam alapja az állampolgárság, amely jogokkal és kötelességekkel jár, és feltételez bizonyos lojalitást -- noha nem feltétlenül erős érzelmi azonosulást, közös nyelvet, vallást, értékrendet stb."[51]

Míg a nemzet tekintetében:

"A nemzet nem rendelkezik hivatalnokokkal, sem jól körülhatárolt szerepekkel, noha vannak egyének, akik a weberi "Träger" értelmében nemzeti érzések hordozói, mozgalmak, nacionalista szervezetek stb. vezetői. A nemzethez való tartozásnak nincsenek világos szabályai, nincsenek jogok és kötelességek melyeknek jogosan érvényt lehetne szerezni, noha a nacionalisták nyilván rákényszerítenek viselkedésmódokat azokra, akik azonosulnak a nemzettel, vagy akiknek -- szerintük -- azonosulniuk kellene. [...]  Egy nemzetnek nincsenek olyan erőforrásai, mint kényszer alkalmazása vagy adózás, arra, hogy engedelmességet követeljen. Viselkedésmódokat érvényre juttatni, vagy a nemzeti céloknak erőforrásokat biztosítani csak a nemzetállam, illetve a nemzet céljait támogató állam képes."[52]

Walker Connor ugyanezt a kérdést a lojalitás felől ragadja meg, megkülönböztetvén a nacionalizmust a patriotizmustól úgy, hogy az előbbi a nemzet iránti lojalitást, míg az utóbbi az állam iránti lojalitást fejezi ki.[53] Emellett hangsúlyozza, hogy a kettő két különböző relációt, két külön dimenziót jelent. Hechter ugyanezt emeli ki: "A patriotizmus egyáltalán nem a nacionalizmus egy formája, mivel esetében a nemzet és kormányzati egység határai már eleve egybeesnek."[54]

A nacionalizmus teremtette meg a nemzeti alapon szerveződő társadalmakat, és mindezen nem változtatott lényegesen a globalizáció folyamata. Feltételezhető, hogy ameddig a modernitáshoz hasonló társadalmi átalakulás nem megy végbe, addig nemzeti alapon szerveződnek az európai többségi és kisebbségi társadalmak. A 20. század végén, 21. század elején még mindig -- és előreláthatólag még sokáig -- nemzeti alapon szerveződnek meg az államok.[55]

*

A nacionalizmus kérdésköre normatívan, a politikai filozófia eszközeivel is megközelíthető, ám ezek a megközelítések nem a nacionalizmus létrejöttével és magyarázatával foglalkoznak, hanem adottnak tekintik létezését, és az állami és kisebbségi nacionalizmusok igazolhatóságának kérdést vetik fel, valamint megoldást keresnek -- elsősorban a liberalizmus valamelyik formájának keretében -- a nemzeti konfliktusok igazságos kezelésére, az egyenlőség és szabadság elveinek figyelembevételével.

---