Kántor Zoltán

életrajz | kontakt | publikációs lista

utolsó frissítés: 2006. nov. 20.

Előszó. In Kántor Zoltán – Majtényi Balázs (szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest: Rejtjel, 2005.


Bevezető

Bevezető

 

A kötet egyszerre kívánja összefüggéseiben feltárni olvasóinak a nemzeti kisebbségekkel, etnikai csoportokkal kapcsolatos kérdéseket, a kisebbségkutatás eredményeit, valamint a különböző tudományos iskolák eltérő álláspontjait. Ennek szükségességét az is indokolja, hogy a rendszerváltás óta Magyarországon a kisebbségkutatás önálló szakterületté nőtte ki magát. A nemzeti és etnikai kisebbségeket a kutatók különböző elméleti keretekben tárgyalják. Ezek közül -- a teljesség igénye nélkül -- megemlíthetők az intézményrendszerre, a kisebbségi pártok politikájára, a kisebbségi elitre, az oktatásra, a nemzeti identitásra, a kisebbségi jogokra, valamint az etnikumok közötti konfliktusra vonatkozó kutatások. A szociológia, politikatudomány, történelem, filozófia, jogtudomány, antropológia, néprajz, nyelvészet más-más módszertannal közelíti meg a nemzeti kisebbségek problematikáját. A kötet összeállításakor elsődleges válogatási szempontként azt vettük figyelembe, hogy a tanulmányok a szakterület által felvetett valamennyi elméleti problémára reflektáljanak. Ez egyben mentségünk is arra, hogy jó néhány igen színvonalas írás végül nem került be a kötetbe, mivel a terjedelmi korlátok miatt minden kérdéskör kapcsán csupán egy-két tanulmány szerepeltetésére nyílt lehetőség. A szövegekben igyekeztük egységesíteni a terminológiát, hogy az olvasók számára megkönnyítsük az egyes írások összevetését és értelmezését. Kapcsolódó észrevételeinket lábjegyzetekben jeleztük. Ezzel -- reményeink szerint -- az egyes írások között meglévő összefüggések áttekinthetőbbé válnak.
A kötetben fellelhető tematikai átfedéseket az indokolta, hogy a különböző témák kapcsán eltérő megközelítéseket is szerepeltetni kívántunk a szöveggyűjteményben. A tanulmányok kiválasztásánál mindemellett arra törekedtünk, hogy abban a magyarországi mellett a határon túli kutatók munkái is helyet kapjanak.

További szempont volt, hogy a normatív megközelítések mellett empirikus kutatások eredményeit, esettanulmányokat is közreadjunk. A normatív -- elsősorban a politikai filozófiai és jogelméleti -- írások a kisebbségi kérdés lehetséges megoldásaira keresik a választ, s a nacionalizmusra, nemzetépítésre és a nemzeti kisebbségekre vonatkozó kérdéseket az igazolhatóság szempontjából vizsgálják. Az analitikus -- elsősorban a szociológiai, antropológiai, történeti -- megközelítések leíró jellegűek. Képviselőik azt a fogalmi rendszert keresik, amelynek segítségével minél pontosabban ábrázolhatók valamely nemzeti kisebbség törekvései, illetve az annak keretében lejátszódó folyamatok.

A szöveggyűjtemény szándékaink szerint igazolja azt az előfeltételezésünket, hogy a magyarországi-, a határontúli-, a nyugat-európai kisebbségekkel kapcsolatos kérdések nem feltétlenül alkotnak elkülönült kutatási területet, hiszen ezek módszertani megközelítései lényegileg azonosak. Ebből következik az is, hogy a nyugat-európai és a kelet-közép-európai kisebbségi törekvések között sem mutatkoznak jelentős különbségek. Ugyan a keretfeltételek különböznek, de a Nyugaton létrejött -- személyi vagy területi -- autonómiák is egy hosszú és konfliktusokkal terhes folyamat végeredményeként születtek meg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a különböző kisebbségi csoportok, avagy a kisebbségi léthelyzetek is megegyeznének. Amiben különböznek, az a nemzetépítés és a nacionalizmus társadalmi funkcióinak mássága.

Noha a kisebbségkutatás már említett részterületein (pl. kisebbségi pártok,[1] kisebbségi törvények,[2] nemzeti kisebbségi elitek,[3] kisebbségi pártok kormányzati szerepvállalása,[4] kisebbségi pártok választáson elért eredményei, kisebbségi kérdés és közigazgatás,[5] a térség pártjainak autonómia-törekvései[6]) kétségtelenül igen színvonalas tanulmányok születtek, ezeknek a témáknak a többsége mégsem került be a többnyire elméleti kérdéseket taglaló szöveggyűjteménybe. Az autonómia kérdéskörével, a magyarországi kisebbségi szabályozással és az ún. státustörvénnyel e tekintetben mégis kivételt tettünk. Az e kérdésekkel foglalkozó tanulmányokat külön fejezetekben szerepeltettük, hiszen e viták gyakorlatilag az összes, a kisebbségkutatásban felmerülő kérdést érintették. Az autonómiával foglalkozó fejezetet illetően elmondható, hogy a térségünkben -- elsősorban a kisebbségi sorban élő magyarok körében -- folyamatosan napirenden szerepel az autonómia igénye, és e témában számos tanulmány született. Mégis, mivel a szomszédos államokban a kisebbségi autonómiatörekvések többnyire nem értek célt, így e kötetben inkább a már működő példákat szerettük volna bemutatni, ezek segítségével a térségbeli autonómia-törekvések is értelmezhetőkké válnak. Az említett szerkesztési szempontok miatt sem a kötet, sem a bibliográfia nem tartalmazza a kisebbségek történetére vonatkozó írásokat.[7]

A válogatás során a lehetőségekhez mérten ügyeltünk arra, hogy minden tanulmány elméleti és módszertani kérdésekre egyaránt reflektáljon, és az egy-egy nemzeti kisebbségre vonatkozó konkrét információk átadása csupán másodlagos szempont volt. A kötetet oktatási segédanyagnak is szántuk, természetesen az előadásokon, szemináriumokon egy-egy kérdéskört a feltüntetett szakirodalom segítségével részletesebben lehet taglalni. A tanulmányokhoz csatolt korántsem teljes bibliográfia ezenkívül segítséget nyújthat mindazoknak, akiknek a kisebbségi kérdés felkeltette az érdeklődését. (A bibliográfiában elsősorban az utóbbi évtizedben megjelent kötetek, tanulmányok szerepelnek.) A könyvet így részint az egyetemi oktatás és posztgraduális képzés számára állítottuk össze, hogy azzal kiegészítsük a már megjelent magyar nyelvű tankönyveket és dokumentumgyűjteményeket,[8] valamint minden a téma iránt érdeklődő olvasó számára elérhetővé kívántuk tenni a kisebbségkutatás -- általunk fontosnak tekintett -- eredményeit.

*

A kötet első, elméleti kérdésekkel foglalkozó fejezetében szereplő írások az állam és a nemzet, a nemzet és a kisebbség összetett viszonyával, s az általuk a kisebbségi jogok számára kijelölt értelmezési kerettel foglalkoznak. A nemzetállam, a nemzeti elv alapján szerveződő társadalom, a többségi és kisebbségi nacionalizmus mind-mind a modern kor termékei, s a mai napig meghatározzák az államok intézményesülését. A nacionalizmus- és a kisebbségkutatás szakirodalma mégis, mikor a nemzetépítést tárgyalja, nemegyszer indokolatlanul külön kezeli, vagy éppen figyelmen kívül hagyja a kisebbségi csoportokon belül lejátszódó, a nemzeti elv alapján működő folyamatokat. Mindezt annak ellenére teszi, hogy a kisebbségi nemzetépítést is nemzeti elven történő intézmény- és identitásépítésként határozhatjuk meg. A kisebbség és a nemzet külön történő kezelése amúgy is inkább reálpolitikai szempontokkal, mintsem elméleti megfontolásokkal igazolható. Így juthat Will Kymlicka arra a következtetésre, hogy amennyiben elismerjük a többség jogát a nemzetépítésre, úgy azt nem tagadhatjuk meg a nemzeti kisebbségektől sem. Mindebből adódik, hogy a demokratikus államokban a kisebbségi különjogok nem csupán alapjogi, hanem államszervezeti kérdésként is felvetődnek.

Maga a nacionalizmus a 18-19. századi nagy társadalmi átalakulások eredményeként jött létre. A modernizáció, iparosodás, kapitalizmus, szekularizáció oly mértékű társadalmi változásokat indukáltak, amelyek fellazították a korábbi legitimációs elveket, átalakították a lakosság lojalitását, megkérdőjelezték a régi hierarchiákat, és új társadalmi kohéziós erőt kívántak. A nacionalizmus létrejötte, majd annak állami ideológiává válása egyrészt nemzeti szempontból egyneművé kívánta tenni a társadalmakat, másrészt pedig azt eredményezte, hogy az egységesítési törekvéseknek ellenállók más nemzeti alapon szervezzék meg társadalmukat és önálló államiságra törekedjenek. Ennek a folyamatnak a következménye, hogy a 19. század második fele óta minden többségi vagy kisebbségi társadalom nemzeti terminológiában határozza meg magát. A nacionalizmus tehát az a folyamat, amely nemzeti alapon intézményesíti a társadalmakat (többségit és kisebbségit egyaránt). A nemzetet központi értéknek tekinti, valamint államiságra vagy legalább autonómiára törekszik. Ez gyakorlatilag az összes európai nemzetre és nemzeti kisebbségre érvényes. A mai modern állam nemzeti állam, ami nemzeti alapon (is) legitimálódik, nemzeti lojalitást alakít ki, és ahol az állampolgárok közötti szolidaritás egyik legfontosabb összetevője az egy adott politikai és kulturális közösséghez tartozás. Daniele Conversi megfogalmazásában: "A nacionalizmus egyfelől kísérlet az állam irányításának megragadására (a nacionalista ideológia által biztosított legitimitás révén), másfelől küzdelem az állami beavatkozás és terjeszkedés ellen
(e legitimitás tagadásával)."[9]

A 21. század Európájában a nemzethez tartozás már elvben az egyénnek a hatalomtól független döntése, ám nem hagyható figyelmen kívül, hogy az állam, a társadalom ajánlja fel a lehetséges opciókat az egyén számára. Európában szinte mindenki valamely nemzethez tartozónak tekinti magát. Kérdéses, hogy ez mennyiben tényleges választás kérdése. Az opciók úgy fogalmazódnak meg, hogy valaki vagy az egyik vagy a másik nemzethez (nemzeti kisebbséghez) tartozik (vagy esetleg kettőhöz, háromhoz egyszerre), viszont az egyetlen nemzethez sem tartozás opciója lényegében nem létezik. A nemzetiesített társadalmak kategoriális identitást rendelnek az egyénhez, amely többé vagy kevésbé interiorizálódik, létrehozva a nemzeti identitást vagy azonosságtudatot, legyen szó többségi vagy kisebbségi egyénekről vagy csoportokról. E folyamatok hasonlósága miatt a nacionalizmus és a nemzeti kisebbségek kérdése elválaszthatatlan egymástól. Bizton állíthatjuk, hogy a nemzeti kisebbségek önszerveződése, politikai törekvése csak a nacionalizmus fogalmi körében érthető meg. Természetesen az elmondottaktól függetlenül bizonyos megkülönböztetések segíthetik az elemzésünket, Rogers Brubaker például a nacionalizmus képviselői alapján határoz meg típusokat, így elkülöníti a nemzetállami nacionalizmust, a nemzeti kisebbségek nacionalizmusát és az anyaországi nacionalizmust.[10]

A nacionalizmusra, a nemzeti kisebbségekre vonatkozó szakirodalom által használt fogalmak -- nemzet, nemzeti kisebbség, etnikai csoport, nemzeti közösség, nép -- igen gyakran összemosódnak, felcserélődnek, vagy éppen helytelenül használják őket.[11] S minduntalan felvetődnek a következő kérdések: Ki határozhatja meg a nemzetet, nemzeti kisebbséget, más csoportokat, valamint hogyan és ki azonosíthatja a kisebbséghez tartozó személyeket? A csoport tagjai, a nemzetközi közösség, az állam, a tudomány, netán ezek együttesen? Csoportokról vagy kategóriákról beszélünk a nemzeti/etnikai kisebbségek esetében? Az önmeghatározás vagy a külső meghatározás számít inkább, illetve milyen viszonyban van a kettő egymással? A társadalomtudomány a kisebbségre vonatkozóan kategóriákkal és nem csoportokkal operál, miközben csoportoknak tekinti őket. Nemzeti alapon különböztet meg embereket -- akik egy történelmi folyamat eredményeképp váltak egy bizonyos nyelv, kultúra és más jellemzők hordozóivá -- és csoportként kezeli az így azonosított személyeket. Gyakorlatilag a nemzeti elemeket emeli ki és tekinti meghatározónak. Ettől még kétséges marad, hogy ténylegesen létező entitásokat használ-e a társadalomtudomány, amikor nemzeteket, nemzeti kisebbségeket, etnikai csoportokat elemez vagy csupán kategorizál. Terminológiánk, elméleti kereteink, megközelítésünk határozná meg, hogy melyik csoportot minek tekintjük? Egyáltalán csoportként kezelhetők-e az előbb említett entitások? Brubakernek a kötetben szereplő írása már azt a kérdést feszegeti, hogy egyáltalán helyesen járunk-e el, amikor e kérdéskör megértéséhez -- bizonyos szempontból -- mesterségesen kreálunk csoportokat. Ez felveti a következő kérdést: Rendelkezésünkre áll-e egyáltalán más lehetőség, mint a "csoportizmus" (groupism)?

Ha a kisebbségek meghatározását össze kívánjuk kötni a nemzet-meghatáro-zásokkal akkor érdemes felidézni a következőket. A különböző szerzők gyakorta értekeznek arról, hogy a nemzetre vonatkozóan vajon objektív ismérvek vagy a szubjektív elemek a döntőek. Az objektív tényezők meghatározó szerepét valló megközelítések egy nemzet, egy kisebbség jellemzői közé a kultúrát, a nyelvet, a közös történelmet, esetleg a közös vallást sorolják. Azt feltételezik továbbá, hogy ezeknek az objektív kritériumoknak a megléte önmagában kialakít egy bizonyos nemzeti identitást. A szubjektív megközelítések -- nem tagadván egyes objektív jellemzők meglétének fontosságát -- a nemzethez való tartozás érzését tekintik a legfontosabbnak: nemzetről és nemzeti kisebbségről szerintük csak akkor lehet beszélni, ha a hozzá tartozók felvállalják nemzeti hovatartozásukat. A nemzeti identitás ugyanis mint említettük a modern kor terméke, és szorosan összefügg a nacionalizmussal. Előtte is létezett valamilyenfajta nemzeti tudat, de csak a nacionalizmus korában beszélhetünk ezen identitás intézményesüléséről.

A csoport megnevezése körülötti szimbolikus harc lényeges eleme a többségi és kisebbségi nemzetpolitikának. Az állam, a nemzeti kisebbség, a nemzetközi szervezetek, a tudomány mind-mind a saját szempontjai szerint igyekszik meghatározni a nemzeti, etnikai kisebbségeket. Ladányi János és Szelényi Iván a következőképpen látja ezt a kérdést: "Minden etnikai csoport határa elmosódott: az, hogy ki van e határvonalon 'belül', s ki esik azon 'kívül', nagymértékben attól függ, hogy ki végzi az etnikai besorolást, klasszifikációt. Az etnikai besorolás távolról sem semleges, 'objektív' folyamat. Az ilyenfajta besorolást mindig éles társadalmi küzdelmek határozzák meg. [...] az etnikai besorolás a 'klasszifikációs küzdelmek' részének tekinthető. Ennek a küzdelemnek a kimenetelét távolról sem csupán a besorolás tárgyát képező személy társadalmi vagy netalán biológiai-genetikai jellemzői befolyásolják, hanem súlyosan meghatározóak ebben a folyamatban a besorolást végzők érdekei, előítéletei és társadalmi jellemzői is."[12]

A szakirodalom a nemzeti/etnikai dimenzió alapján meghatározott kisebbségi csoportokra leggyakrabban a nemzeti, az etnikai kisebbség vagy a csoport megnevezéseket használja. A nemzeti és etnikai jelzők közötti különbségtétel használata azonban nem egyértelmű. A legelterjedtebb nézet szerint e jelzők használata azon alapszik, hogy a nemzeti kisebbségeknek van anyaországuk, az etnikai csoportoknak pedig nincs. Más megközelítések szerint a nemzeti kisebbségek történelmileg az adott területen élnek, míg az etnikai csoportok bevándorlás által jöttek létre. Ez a különbségtétel jóllehet a kisebbségek jogi meghatározásánál talán felhasználható, nem sok segítséget nyújt a kisebbségek önszerveződésének elemzéséhez. Függetlenül attól, hogy ezeket a csoportokat nemzeti vagy etnikai jelzővel látjuk el, a lényeg az, hogy ezek a csoportok nemzeti/etnikai alapon szerveződnek és nem dominánsak az adott országban. Természetesen a vizsgált csoportok összehasonlíthatók, de történeti, demográfiai, szervezettségi különbségek mindig kimutathatók lesznek. Ahogy Szarka László megállapítja: a nemzeti kisebbségek, etnikai csoportok sajátosságai gyakran az eredeti nemzettől való leválás időpontjával is összefüggenek. Hiszen ettől az időponttól kezdődően a központi állami nemzetépítés már nem tud meghatározó befolyást gyakorolni az illető kisebbség nemzeti identitására.[13] Természetesen ez a megállapítás inkább az anyaállammal rendelkező kisebbségek esetében lehet releváns.

Mindezek alapján elmondhatjuk: tévútra visz az a logika, mely szerint a kisebbségi csoportok elemzésének az adott kisebbség meghatározásával kell kezdődnie. Igaz ez annak ellenére is, hogy a jogi szabályozás szükségszerűen rákényszerül arra, hogy legalább a kisebbségként történő elismerés kritériumait és a jogalanyok azonosításának módját meghatározza. Az állam szempontjából nem lehet közömbös az sem, hogy az illető csoport tagjai milyen megnevezést preferálnak. Így a jogi szabályozás kénytelen a szubjektív elemhez -- a nemzeti csoporthoz való tartozás érzésének kinyilvánításához -- kötni a csoport meghatározását.

Ennek kapcsán érdemes utalni a Kemény István vezette 1971-es reprezentatív cigányvizsgálatra, mely a többségi társadalom véleményét vette alapul, s a felméréseknél azt tekintette cigánynak, akit környezete annak tartott.[14] Megjegyzendő: mivel a cigány származás mindig is bélyegnek számított a közvélemény szemében, a számba jöhető definíciók közül ez a meghatározás volt az egyetlen, amelynek alapján "országos reprezentatív vizsgálatot" lehetett végezni. Már a kilencvenes években élénk vita bontakozott ki a szociológiai kutatások részben kényszerűségből alkalmazott roma (cigány) fogalmáról, hiszen az az alapján megállapított adatokat gyakorlatilag függetlenül attól, hogy azt mire használják fel, szinte minden területen figyelembe vették.[15]

S jóllehet az előítéletek méréséhez, a szegénység kutatásához valóban ez a módszer lehet a leginkább célravezető, más esetben viszont annak alkalmazása legalábbis nem nevezhető szerencsésnek, sőt néha annak felhasználása kimondottan veszélyes is lehet. Alapvető tévedés például, mikor a roma nemzetiségűek számát is ez alapján becsülik meg. Hiszen gondoljuk meg hova vezetne, ha -- mondjuk ilyen alapon -- a magyarországi zsidóság vagy a magyarországi németek lélekszámának megbecsülésekor azokat tekintenék e kisebbségekhez tartozóknak, akiket a többség annak tart. Továbbá ennek az adatnak a korlátlan használata adott esetben még az előítéleteket is szíthatja, felerősíthet például jónéhány, a többségi lakosság körében a romákról élő sztereotípiát azt is eredményezheti. Ráadásként azt is eredményezheti, hogy elzárja a környezetük által a roma kisebbséghez sorolt emberek elől az identitás megválasztásának szabadságát, s így az asszimilációt választók törekvéseinek a sikerességét gátolhatja. Az etnicitás és a szegénység összekapcsolása további veszélyeket is rejt. Neményi Mária szerint inkább "olyan politikát kell folytatni, amelyben csak azok a programok kapnának roma címkét, melyek a kulturális önazonosság fenntartását szolgálják, ha nem akarjuk, hogy a magyar társadalom etnikai alapon is radikálisan kettéváljék."[16] Így minden olyan esetben, mikor arra keressük a választ, hogy ki tekinthető valamely nemzetiséghez tartozónak, akkor első szempontként minden más előtt a szabad identitásválasztásból kiindulva azt kell figyelembe venni, hogy az illető magát a kisebbséghez tartozónak vallja-e.

A kötet több fejezete tárgyalja a nemzethez kötődő jogokat, a kisebbségi jogok jellegét és e jogok nemzetközi és közösségi szabályozását. Ezek a fejezetek felvetik az igazolhatóság kérdését is, hiszen a jogállam minden intézménye igazolható és igazolásra is szorul. A kisebbségi különjogok létjogosultságának igazolása -- akárcsak a pozitív megkülönböztetés más formáié -- az egyenlőség fogalma felől végezhető el. Az igazságos egyenlőség fogalmának a keresése, annál is fontosabb, mivel az igazságosság a társadalmi intézmények egyik legfontosabb erénye, s azok megváltoztatására kell törekedni, ha azok a közösség bizonyos tagjai (jelen esetben a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozók) számára igazságtalanoknak bizonyulnak.[17]

Ennek belátásához vessünk egy pillantást az erre a szabályozási területre vonatkozó normák két alaptípusára: a kisebbségeket érintő hátrányos megkülönböztetés tilalmát előíró és a kisebbségi jogokat támogató szabályokra. A két típushoz tartozó normák tartalmának vizsgálata válaszút elé is állít: döntenünk kell, hogy a két terület szabályai erősítik-e, kiegészítik-e egymást, vagy éppen a hátrányos megkülönböztetés tilalma kizárja a kisebbségi különjogok megadását. Előrebocsáthatjuk, a sajátos kisebbségi jogok valóban túlmutatnak az alapjogok egyenlő élvezetén, sőt a többletjogok megadása, ha tartalmi tekintetben nem is, de formai tekintetben valóban az egyenlőség megsértését jelenti. A kisebbségi különjogok ellenzői erre a -- nézetünk szerint -- csupán formai sérelemre építik érvelésüket, s így gyakorta az egyenlőség védelmezőinek szerepét magukra öltve állnak ki véleményükkel a nyilvánosság elé. Ez és más ehhez hasonló érvelések azon alapulnak, hogy az emberek jogosultságai -- természetesen mindez függ az egyes jogok értelmezésétől -- akár össze is ütközhetnek. Egy jogosultság ellenzői keresve sem találhatnak annál kézenfekvőbb, s egyszerűbb érvelési módot, hogy egy emberi jog védelmezőjeként fellépve utasítsanak el egy másikat. (Ez az érvelés időről időre előkerül, s aligha tévedünk nagyot, ha megállapítjuk: az a státustörvény körüli viták kapcsán hangoztatott érv, miszerint a jogszabály diszkriminatív vonásokat hordoz, mivel egy másik ország állampolgárai között nemzetiséghez tartozás alapján tesz különbséget, ennek a soha le nem zárt vitának egy, legalábbis részben új kérdés kapcsán történő felelevenítését jelentette.)[18]

Tartalmilag viszont nem feltétlenül feszül ellentmondás e normák között, hiszen a különbségek megszűntetése érdekében alkalmazott intézkedések még beleillenek az arisztotelészi "egyenlőség, mint igazság" fogalmába, melynek értelmében nem mindenkit, csak az ugyanolyan helyzetben levőket kell azonos bánásmódban részesíteni. E felfogás értelmében akkor járunk el igazságosan, ha hasonlóan kezeljük a hasonló eseteket, a különbözőket pedig különbözőként. A kisebbségi különjogok védelmezői az egyenlőség e felfogása mellett kötelezik el magukat, mikor a kisebbségi létből adódó hátrányok kiegyenlítése érdekében pozitív megkülönböztetést követelnek.[19] Ez az államtól azonban már pozitív intézkedéseket igényel a tényleges esélyegyenlőség megvalósítása érdekében. A jogegyenlőség önmagában a kisebbséghez tartozók számára így nem elegendő, hiszen az csak formális egyenlőséghez vezet, s nem veszi figyelembe a lehetőségek közötti különbségeket. Az egyenlőség elve e felfogás szerint olyan csoportokat is védelmez, akik kedvezőtlenebb helyzetben vannak, akik kiszorultak a hatalomból. Az elv így interpretálható úgy is, hogy az nem csak az egyes emberek, hanem bizonyos feltételek megléte mellett a különböző csoportok jogegyenlőségét is jelenti. Ezzel kísérletet tesz arra, hogy figyelembe vegye az egyének különböző csoportjainak a társadalmakon belüli eltérő helyzetét. A kisebbségi különjogok célja tehát a valódi esélyegyenlőség elérése, azáltal, hogy a többséghez tartozó egyénekkel való összehasonlítás után eszközöket ad a kisebbséghez tartozók helyzetbehozásához, felruházva őket, és esetleg a közösségeiket, az identitásuk megőrzéséhez szükséges védekezési eszközökkel.

A demokratikus államok ma már az élet különböző területein gyakorta megkövetelik, hogy az államon belül hátrányos helyzetben levő emberek különböző csoportjai az átlagosnál kedvezőbb bánásmódban részesüljenek. A hatályos nemzetközi jog több dokumentuma is elismeri a hátrányosabb helyzetben levők pozitív megkülönböztetését. Ez a szemlélet egyértelműen kiolvasható azokból a nemzetközi dokumentumokból, melyek ugyan általánosságban tilalmazzák a hátrányos megkülönböztetést és deklarálják a jogegyenlőséget, ám emellett külön cikkekben rendelkeznek a kisebbségek pozitív megkülönböztetésről.

Természetesen a pozitív intézkedéseknek szükségszerűeknek és igazolhatóknak kell lenniük. Ha elfogadjuk az igazságos egyenlőségnek a fenti értelmezését, akkor akár arra a következtetésre is eljuthatunk: "Nincsenek többségi és kisebbségi jogok, csak jogok megkülönböztetés nélkül; a kisebbségi jogok egyszerűen különböző utat jelentenek ugyanazon -- ebben az alapvető értelemben egyenlő -- jogokhoz."[20] Hiszen a kisebbségi jogok szinte mindegyike megfogalmazható egy-egy hagyományos emberi jog szelvényjogaként, részjogosítványaként (például oktatáshoz való jog -- kisebbségek oktatáshoz való joga). Ezekre pedig amiatt van szükség, mivel amíg az állam nemzetileg nem lesz semleges a kisebbséghez tartozók értelemszerűen hátrányosabb helyzetből indulnak. Előrebocsáthatjuk azt is, hogy a kisebbségvédelem által felvetett jogelméleti kérdések tárgyalásakor -- a nemzetközi jogi problémák többségét leszámítva -- a határon innen és túl megkülönböztetésnek sem igen van jelentősége. Így a kisebbségek védelméről általánosságban tett megállapítások túlnyomórészt alkalmazhatók a határon túliak védelmére is.

A kötet külön fejezetben foglalkozik a nemzeti és etnikai konfliktusokkal. Habár Brubaker figyelmeztet minket, hogy módszertanilag aggályos csoportokról beszélni nemzeti vagy etnikai konfliktusok esetében. Közismert hogy a világon több százra tehető a nemzeti vonatkozású -- erőszakos vagy mérsékelt -- konfliktusok száma. Térségünkben gyakorlatilag minden nemzeti kisebbséggel rendelkező államban tanúi vagyunk etnikai/nemzeti feszültségeknek. És elég csupán az elmúlt évtized Jugoszláviájára gondolni annak belátásához, hogy az erőszakos konfliktusok nem tartoznak a ritka kivételek közé. Vagy gondolhatunk az IRA és az ETA merényleteire is. A kötetben szereplő tanulmányok egyrészt a nemzeti, etnikai konfliktusok létrejöttének elméleti magyarázatait vizsgálják, másrészt pedig felállítanak egy taxonómiát az etnikai konfliktusok -- különbözőségeket megszüntető vagy azt kezelő -- menedzseléséről.

A kisebbségi kérdés további sajátossága, hogy azt az államok az emberi jogok keretében ugyan, de -- Keleten és Nyugaton egyaránt -- legalábbis részben biztonsági kérdésként kezelik, s ez a szemlélet a nemzetközi színtéren is megjelenik.[21] Ez nem meglepő az etnikai konfliktusokról elmondottak fényében. E kérdés kapcsán viszont nem árt utalni arra, hogy a biztonságpolitikai szemléletmód és az emberi jogokról alkotott jelenlegi koncepciónk közötti viszony korántsem feszültségmentes, hiszen abból akár az emberi jogoknak -- a jelenlegi jogi gondolkodás által elutasított -- haszonelvű felfogása is következhet. Egy olyan veszélyesnek nevezhető nézet legalizálása és intézményesítése, amelyre hivatkozással az emberi jogok általános védelmétől akár két irányban is el lehet térni. Egyrészről oly módon, hogy azoknak az egyéneknek, akik veszélyesek a békére és a biztonságra, az emberi jogait bizonyos esetekben korlátozzák, ahogy az például a közelmúltban Guantanamon megtörtént. Más esetekben pedig éppen a biztonságot veszélyeztetőket -- adott esetben a kisebbségi különjogok megadása révén -- a nagyobb társadalmi hasznosság elérése érdekében a többletjogok megadásával lehet pacifikálni. Holott a jelenlegi jogfelfogás szerint az egyénnek vagy az egyének csoportjainak a biztonságra való veszélyessége, ahogy az általános emberi jogok élvezetének a megvonásához, úgy a különjogok megadásához sem szolgáltathat alapot. Ha ugyanis az ember morális lény mivoltát és más emberekkel azonos értékességét tekintjük az emberi jogok alapjának, akkor csak kivételes esetben fogadhatók el a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közjó megvalósítása érdekében az emberi jogok korlátozásához vezető intézkedések, mivel a haszonelvűség elfogadása esetén az egyén vagy az egyének csoportjai a magasztosnak tartott közösségi célok eszközévé válhatnak.[22] S amíg a hasznosságot tekintjük "minden etikai kérdés végső alapjának",[23] addig az egyének jogaira veszély leselkedik.[24]

Köszönetnyilvánítás

A tanulmányok jelentős része már megjelent különböző folyóiratokban valamint tanulmánykötetekben, az újraközlés engedélyezéséért hálával tartozunk a szerzőknek, a kiadóknak és a folyóiratok szerkesztőségeinek. Külön köszönjük a szerzőknek, hogy kérésünkre átdolgozták, aktualizálták tanulmányaikat. Köszönetet mondunk továbbá mindazoknak, akik szakmai tanácsaikkal segítették e kötet közreadását, így különösen Bárdi Nándornak (a kötet szakmai lektorának), valamint Szabó Máténak és Szarka Lászlónak. Végül, de nem utolsósorban külön köszönet illeti a Nemzeti Kulturális Alapprogramot és a Pro Cultura Renovanda Hungariae Alapítványt, amelyek anyagi támogatása tette lehetővé a kötet megjelenését.

Kántor Zoltán, Majtényi Balázs



[1] Bakk Miklós: 1989-1999: az RMDSZ első tíz éve. In Bodó Barna (szerk.): Romániai Magyar Évkönyv 2000. Temesvár-Kolozsvár: Polis, 2000.

[2] Márton János -- Orbán Balázs: Elemzés a 2005-ös kisebbségi törvénytervezetről. In Bodó Barna (szerk.): Romániai Magyar Évkönyv 2004-2005. Temesvár: Szórvány Alapítvány; Varga Attila: Kisebbségi jogok rendszere és a kulturális autonómia a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezetben. Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny, 2005. 1. sz.

[3] Losoncz Alpár: Vázlat a vajdasági magyar elitek dinamikájáról. In Bárdi Nándor -- Fedinec Csilla (szerk.): Etnopolitika: a közösségi, magán- és nemzetközi érdekek viszonyrendszere Közép-Eupában. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2003; Bakk Miklós: Átmenetek és elitek. Értelmezések az RMDSZ-ről. In Bárdi Nándor -- Fedinec Csilla (szerk.): Etnopolitika: i.m.; Papp Z. Attila: Romániai magyar médiaelit: egy tipológia kísérlete. In Ablonczy Balázs -- Fedinec Csilla (szerk.): Folyamatok a változásban: a hatalomváltások társadalmi hatásai Közép-Európában a XX. században. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2005; Bárdi Nándor: Generation Groups in the History of Hungarian Minority Elites. Regio, 2005.

[4] Szarka László: A szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának kormányzati szerepvállalásáról. Regio, 2000. 4. sz; Kántor Zoltán -- Bárdi Nándor: Az RMDSZ a romániai kormányban, 1996-2000. Regio, 2000. 4. sz; Robotin, Monica -- Salat Levente (szerk.): A New Balance: Democracy and Minorities in Post-Communist Europe. Budapest: LGI, 2003.

[5] Szarka László: Közigazgatási reform és kisebbségi kérdés. Kisebbségkutatás, 2001. 2. sz; Halász Iván: A közigazgatási reform tervei Szlovákiában. Pro Minoritate, 2000. 2. sz.

[6] Bakk Miklós: Az autonómia-tervek két szakasza Erdélyben 1989 után. Magyar Kisebbség, 2004. 1-2. sz.; Kántor Zoltán -- Majtényi Balázs: Autonómia-modellek Erdélyben: jövőkép és stratégia. Magyar Kisebbség, 2004. 1-2. sz.

[7] A történeti megközelítés egy teljesen más logika szerint felépülő kötetet kívánt volna.

[8] Lásd például Csepeli György -- Örkény Antal -- Székelyi Mária (szerk.): Kisebbségszociológia. Budapest: Kisebbségszociológiai Tanszék, 1997; Fábián Gyula -- Ötvös Patricia: Kisebbségi jog, I-II. Kolozsvár: Komp-Press, 2003; Majtényi Balázs -- Vizi Balázs (szerk.): A kisebbségi jogok nemzetközi okmányai: dokumentumgyűjtemény. Budapest: Gondolat, 2003; Győri Szabó Róbert: Nemzet és kisebbség, autonómia és regionalizmus Európában. Budapest: Zsigmond Király Főiskola, 2004; Győri Szabó Róbert: Nemzeti kisebbségek politikai és települési érdekképviselete. Budapest: R.E. Produkt '98, 2005.

 [9] Conversi, Daniele: A nacionalizmuselmélet három irányzata. In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek: szöveggyűjtemény. Budapest: Rejtjel, 2004. 319.

[10] Rogers Brubaker: Myths and Misconceptions int he Study of Nationalism. In John A. Hall (ed.): The State of the Nation: Ernest Gellner and the Theory of Nationalism. Cambridge University Press, 1998. 272-305.

[11] Connor, Walker: Terminological Chaos (A Nation Is a Nation, Is a State, Is an Ethnic Group, Is a …). In Ethnonationalism: the quest for understanding. Princeton University Press, 1994, 90-117. és Barrington, Lowell: 'Nation' and 'Nationalism': The Misuse of Key Concepts in Political Science. Political Science and Politics, December 1997. 712-716.

[12] Ladányi János -- Szelényi Iván: A roma etnicitás "társadalmi konstrukciója" Bulgáriában, Magyar-országon és Romániában a piaci átmenet korszakában. Szociológiai Szemle, 2001. 4. sz. 85-95.

[13] Szarka László: A közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatósága. Kisebbségkutatás, 1999.
2. sz. 170.

[14] Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról. A kutatást Kemény István vezette. Budapest: MTA Szociológiai Kutató Intézetének Kiadványai, 1976. (A kötet Kemény István, Rupp Kálmán, Csalog Zsolt és Havas Gábor tanulmányait tartalmazza.); Az 1993--1994-ben végzett országos reprezentatív romakutatás ugyanezen az alapelven nyugodott. Havas Gábor -- Kemény István: A magyarországi romákról. Szociológiai Szemle, 1995. 3. sz. 3--20. A Szelényi -- Treiman kutatás empirikusan is igazolta azt, hogy a romák lélekszáma Magyarországon jóval kisebbnek mutatkozik akkor, amikor a megkérdezettek maguk nyilatkoznak etnikai hovatartozásukról, és nagyobbnak, amikor a környezet (ebben az esetben a kérdezőbiztos) minősíti őket.

[15] Havas Gábor: Cigányok a szociológiai kutatások tükrében. In Glatz Ferenc (szerk.): A cigányok Magyarországon. Magyarország az ezredfordulón -- Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián. Budapest: MTA, 1999. 21--44. Lásd még: Ladányi János -- Szelényi Iván: Ki a cigány? Havas Gábor -- Kemény István -- Kertesi Gábor: A relatív cigány a klasszifikációs küzdőtéren; Ladányi János -- Szelényi Iván: Az etnikai besorolás objektivitásáról; Kertesi Gábor: Az empirikus cigánykutatások lehetőségéről; Ladányi János -- Szelényi Iván: Még egyszer az etnikai besorolás objektivitásáról. In Horváth Ágota -- Landau Edit -- Szalai Júlia (szerk.:) Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest: Új Mandátum, 2000. 179--191; 193--201; 203--209; 211--238; 239--241; Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányvizsgálatok cigányképe (lásd a tanulmányt a jelen kötetben).

[16] Neményi Mária: Méltányosság és méltóság. In Tamás Pál -- Erőss Gábor -- Tibori Tímea (szerk.): Nemzetfelfogások (Kisebbség -- többség). Budapest: ÚMK -- MTA SZKI, 2005. 203.

[17] John Rawls: Az igazságosság elmélete. Budapest: Osiris, 1997. 1. fejezet

[18] Lásd a státustörvénnyel foglalkozó fontosabb tanulmányokat és publicisztikákat, Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2002; Kántor Zoltán -- Majtényi Balázs -- Osamu Ieda -- Vizi Balázs -- Iván Halász (eds.): The Hungarian Status Law: Nation Building and/or Minority Protection. Sapporo: Slavic Research Center, Hokkaido University, 2004; Halász Iván -- Majtényi Balázs -- Szarka László (szerk.): Ami összeköt? Státustörvények közel s távol. Budapest: Gondolat, 2004.

[19] Lásd a témával kapcsolatosan Sajó András: Nemzetérzület és alkotmányos jogok. In Jogosultságok. Budapest: MTA JTI-Seneca, 1996. 177-202.

[20] Bragyova András: Vannak-e kisebbségi jogok? Állam- és Jogtudomány, 1992. 1-4. sz. 181.

[21] Ezt a vélekedést igazolhatja például, hogy az EBESZ Kisebbségi Főbiztosának a feladata a nemzeti kisebbségeket érintő, a jövőbeni konfliktus veszélyével fenyegető helyzetekben történő fellépés.

[22] Lásd a haszonelvű jogfelfogásról részletesebben. Halmai Gábor -- Tóth Gábor Attila: Az emberi jogok eredete. In Halmai Gábor -- Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Budapest: Osiris, 2003. különösen 42-47.

[23] John Stuart Mill: A szabadságról. Budapest: Magyar Helikon, 1980. 29.

[24] A haszonelvű gondolkodásban rejlő veszélyeket jól szemlélteti, hogy az Emberi Jogok Nyilatkozatát Bentham metafizikai tákolmánynak nevezte, cikkeit pedig három csoportra osztotta azokra. amelyek érthetetlenek, amelyek hamisak és amelyek érthetetlenek és hamisak is egyben. Lásd erről Bertrand Russel: A nyugati filozófia története. Budapest: Göncöl, 1997. 634-635.